Bár a hócipőm is ki van azzal, hogy Szabó István, minden filmjében csak egyetlen téma van terítéken, ezt leszámítva, mégis kedvelem ezt a filmet, a Berlini Filharmonikusok, Wilhelm Furtwangler, Schubert, és a fényképezés miatt. Valaha ennek a filmnek az ötlete alapján készítettem a szakdolgozatomat
Berlin, röviddel a második világháború után.
Egy amerikai tiszt, Steve Arnold (Harvey Keitel) érkezik a városba, hogy kivizsgálja a híres német karmester, Wilhelm Furtwängler (Stellan Skarsgard) ügyét.
A mester ugyanis a háború alatt végig a Harmadik Birodalom fővárosában maradt és dolgozott: zenekara élén a náci Németország legnagyobb ünnepein lépett fel. Az amerikai úgy gondolja, ez megbocsáthatatlan bűn, amiért egy zseniális művésznek is felelnie kell, Furtwängler véleménye viszont egészen más: azt állítja, sosem azonosult a náci eszmékkel, és zenéje, a művészet megőrzése a nehéz időkben sokkal inkább érdem, mint bűn. Arnold a legvégső határig elmegy, hogy bebizonyítsa "igazát".
A film egy kihallgatás története, két, eszméihez a legvégsőkig ragaszkodó férfi szembenézésének meséje. Összecsapásaik hátterében azonban egy egész világ tárul fel: azoké, akik a náci Németország hátországának hétköznapjait élték, és azoké, akik úgy érzik, vétkesek közt nem egyszerűen cinkos, hanem bűnös, aki néma.