Táncosok gyűlnek össze egy erdő közepén lévő, bezárt iskolaépületben, hogy eltáncolják az utolsó táncukat. Az egész éjjel tartó buli hallucinogén rémálomba fordul, amikor rájönnek, hogy a szangriájukba valaki LSD-t tett. Hamarosan képtelenek lesznek ellenállni a bennük lévő neurózisoknak és pszichózisoknak, bódult hipnózisukat pedig tovább fokozza a zene elektronikus ritmusa. A drog mindenkiből mást hív elő: míg egyesek a paradicsomban érzik magukat, mások a poklot járják meg.
A film valós eseményeken alapul.
Ezek után következik a Climax, amiben se történet, se pornó, se gyomorforgató erőszak nincs. Érthetetlen is a kategóriák között a horror, mert semmi ilyesmit nem tartalmaz a film. Nem is film, inkább egy hosszú videoklip, amiben unalmas (gagyi) dialógok töltik ki a táncmentes időt az egyébként igencsak középszerű színészi teljesítmény több helyütt meglehetősen színpadias eszköztárával lavírozva. Aki elmegy egy átlagos buliba, különbet láthat és ahhoz még sav se kell, sőt egy jó berúgás élménye is minimum százszor intenzívebb ennél.
Gaspar Noé nem tett egyebet, mint kialakított egy brandet magának (ezt mellesleg jól tette), így aki ránéz egy alkotására, hamar rájöhet, hogy ki írta/rendezte. Kár, hogy beltartalmi értéke nem sok van, de nagy valószínűséggel a partikon, műkajákon, drogokon felnőtt társadalomnak nincs is igénye olyasmire.