Johan hosszú évek óta zárt osztályon van, ahol a pszichés zavarú bűnözőket kezelik. Az apja és a lánytestvére meggyilkolása miatt került ide. Át akarják helyezni a hosszantartó kezelések osztályára, ahonnan még senkit sem engedtek ki. Johan azt reméli, hogy az anyja, akivel évek óta nem beszélt, el fog jönni a tárgyalásra, és elmondja a bírónak a teljes igazságot. Amikor rádöbben, hogy hiába vár erre, megszökik a klinikáról. A zsaruk elől menekülve a férfi elrabol egy tizenhárom éves kislányt. Együtt utazzák át Hollandiát és Belgiumot, hogy megtalálják Johan anyját.
Ez a film sok mindennek kapargatja a felszínét - gyermekbántalmazásnak, a traumatizált gyermekkor kihatásainak, ennek-annak -, de a mélyére semminek se tekint. Így aztán itt maradunk, pofon csapva a végkifejlettel és mérhetetlen sok hiányérzettel. A Stockholm-szindrómás, romantikus lelkületű 13 éves kislányoknak pedig üzenem: aki embert rabol - bármilyen okból is tegye - nem jó ember, miként a kutyából se lesz szalonna.